Délután három óra van. Fekszem a kertben a nyugágyon egy szál fürdőnadrágban, már lassan végzek Szinetár Miklós - Önéletrajz-szerűségek és egyebek visszaemlékezéseivel, mellettem a két macska is napozik. Nyugalom és csend van. Szemközt a hegy már zöldbe borult, kivéve a sziklát, ahonnan a legenda szerint egy hölgy leugrott, bár más legendákat is hallottam, hogy miért éppen a búbánatról nevezték el a völgyet. Nekem mindegy; se nem oszt - se nem szoroz, szeretek itt lenni. A horgásztavak partjai megteltek félmeztelenre vetkőzött férfiakkal, egyik-másik látnivalónak sem rossz, bár soha nem tudnék úgy ücsörögni egész nap, mint ők. Miközben olvasok, időnként bámulok és egyre inkább elönt egy érzés: boldogság. Nagyon nem értem, hogy miért - elvileg (még inkább gyakorlatilag!) semmi okom nem lenne rá: egyedül vagyok, pártalan és parttalan, és mégis(!) azt érzem, hogy van még esély. Na, nem arra, hogy valaha is lesz még egy komoly kapcsolatom, ennyire idealista barom nem vagyok, de talán így magányosan is lehet valamit kezdeni azzal, amit az életemnek nevezek. (2024. április 28.)
