Október van, ősz.

Máté kedvenc, egyúttal mégis gyűlölt hónapja. 

Fura módon bennem is hasonló érzetet kelt. Szeretem az évszak ezer színét, ugyanakkor nem vagyok oda a hűvös napokért. 

Ilyenkor a legcsodálatosabb a táj, a hegyoldalt borító erdő őszi színek kavalkádjává változik

Kölyök sem tud betelni a látvánnyal, még sötétedés előtt, kiülve a kertbe, mindig rácsodálkozunk a természetet szépségére. Én Kölyök szépségére is, az évek csak jót tesznek neki. 

Magamról ezt azért már nem mondhatom el.

 "Kellenek a hagyományok, amiket beviszel az életedbe. Ritmust adsz neki, ezt tették a régi öregek is." - ezt Máté mondta nekem a Szigeten, egy nyári estén, amikor éppen jó hangulatban volt. Az én, illetve mi hagyományunk, hogy minden évben négyszer nagytakarítunk. Kidobjuk a felesleges dolgokat, ami pedig használható - ruhák, cipők, ágyneműk stb. - azt pedig elvisszük egy adománygyűjtő helyre. Így aztán a mai nap - rögvest reggeli után nekiálltunk Kölyökkel és szortírozni kezdtünk. Ez soha nem egyszerű, mert amit én feleslegesnek ítélek, az Kölyök szerint fontos és nem kidobandó és fordítva is. Azért a legtöbbször egyezségre jutunk. 

Beköszöntött az ősz.

Kölyök edzőtáborban, készülnek a versenyre. Néha azért elgondolkodom rajta, hogy vajon nem feccöl-e többet a sportba, mint a tanulásba. 

Idén negyven leszek.

Fura ezt leírni.

Nem érzem magam negyvennek. Aztán néha belenézek egy tükörbe, vagy eszembe jut, hogy bizonyos dolgokra már nem úgy reagál a szervezetem, mint húszévesen, és azért helyreáll a rend a fejemben. 

Negyven év azért már nem kevés.

Az ember ilyenkor akarva-akaratlanul számvetést csinál.

Mit tettem le az asztalra?

Van egy házam. Van egy nyaralónk. Van két autónk. Van egy vállalkozásom, és van annyi tartalék a számlán, hogy akkor se dőljön össze a világ, ha egyszer rosszabbra fordulnak a dolgok.

Van két kutyánk, két macskánk, és Kölyöknek köszönhetően két kakadunk is.

Hetente háromszor kondi, kétszer úszás, minden nap futás. Félévente szűrés. Az egészségem rendben.

Nyugodt, kiszámítható életet élek.

Tulajdonképpen mindenem megvan, amit huszonévesen valószínűleg elképzeltem magamnak.

És mégis, néha felmerül bennem egy kellemetlenül egyszerű kérdés:

Biztos, hogy ezt képzeltem el?

Nem úgy értem, hogy rossz lenne.

Nem az.

Sőt, hálás vagyok érte.

Csak van különbség aközött, hogy valami jó élet, és aközött, hogy valóban a te életed.

Fiatalon az ember épít.

Tanul. Dolgozik. Pénzt keres. Lakást, házat, autót vesz. Biztonságot teremt. Kipipál dolgokat.

Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy a legtöbb rubrika már ki van töltve.

És akkor jön a következő kérdés.

Most mi legyen?

Mert negyvenévesen még rohadtul nem vagy öreg.

De már nem is vagy fiatal abban az értelemben, hogy korlátlan mennyiségű idő áll előtted.

És talán ez az első olyan életkor, amikor az ember nemcsak azt nézi, hogy mennyi mindent tud még megszerezni, hanem azt is, hogy mire akarja felhasználni azt, amije már van.

Nem érzem úgy, hogy eltévedtem.

Inkább csak néha megállok az út szélén, körülnézek, és megkérdezem magamtól:

Tényleg erre akartam jönni?

2024 májusában ismertük meg egymást. A barátok sokáig óvtak tőle: „Escort – kihasznál.” „Hatalmas a korkülönbség köztetek, ne barmolj!” – és még sok hasonló.

Voltak, akik leléptek. Diszkréten, szinte észrevétlenül elhalványult a társas érintkezés közöttünk. Viszont lettek újak is – igaz, Kölyök korosztályából. Akik maradtak, befogadták. Leginkább az unokaöcsém.

Időnként féltékeny voltam. Féltettem. Nem tudom, melyiket. Néha ő is féltékeny volt, többnyire ok nélkül, leginkább Kamionosra. Azóta viszont megtanultunk bízni egymásban.

Időnként eszembe jut, mi lesz, amikor már nem fog lángolni a szerelem? (Szeretem az ilyen elcsépelt kliséket.)

Viszont vannak tervei. Ha elvégzi az egyetemet, ha már nem lesz fontos számára a „harc”, és abbahagyja a küzdősportot. És ezekben a tervekben én is szerepelek.

Ahogy minden napomban szerepel ő is.

Másfél év telt el azóta, hogy abbahagytam a blogolást. Néha hiányzott, de összességében nem éreztem kényszert arra, hogy leírjam a mindennapjaimat. Ma mégis elolvastam két – igazság szerint három – régi blogger bejegyzését, és valami furcsa, nosztalgiaszerű érzés kerített hatalmába. Nem is tudom pontosan, minek nevezzem.

Valószínűleg közrejátszik ebben az is, hogy Kölyök ismét edzőtáborban van, a nyaralók hazamentek, és visszaállt minden a régi kerékvágásba. Elcsendesedett a környék. Én pedig elvileg olvasni ültem ki a kertbe, miután ismét megfegyelmeztem Daisyt: nem hajlandó leszokni a macskák ijesztgetéséről, vagy azok nem hajlandók leszokni arról, hogy incselkedjenek vele.

Elvileg leírhatnám, mi történt ezalatt a másfél év alatt. Kik szakadtak le a baráti társaságból, kik csapódtak hozzánk. De azt hiszem, mindez lényegtelen.

Kielemezhetném azt is, hogy végre megszűnőben van a felcsúti Dúcse diktatorikus rendszere. Vagy írhatnék arról, hogy önállósítottam magam, és hosszas hezitálás után búcsút vettem a Szalaggyártól.

Egyikről sem fogok.

És az sem biztos, hogy ezt a bejegyzést egyáltalán élesítem. Ahogy az sem, hogy lesz következő.