Beköszöntött az ősz.

Kölyök edzőtáborban, készülnek a versenyre. Néha azért elgondolkodom rajta, hogy vajon nem feccöl-e többet a sportba, mint a tanulásba. 

Idén negyven leszek.

Fura ezt leírni.

Nem érzem magam negyvennek. Aztán néha belenézek egy tükörbe, vagy eszembe jut, hogy bizonyos dolgokra már nem úgy reagál a szervezetem, mint húszévesen, és azért helyreáll a rend a fejemben. 

Negyven év azért már nem kevés.

Az ember ilyenkor akarva-akaratlanul számvetést csinál.

Mit tettem le az asztalra?

Van egy házam. Van egy nyaralónk. Van két autónk. Van egy vállalkozásom, és van annyi tartalék a számlán, hogy akkor se dőljön össze a világ, ha egyszer rosszabbra fordulnak a dolgok.

Van két kutyánk, két macskánk, és Kölyöknek köszönhetően két kakadunk is.

Hetente háromszor kondi, kétszer úszás, minden nap futás. Félévente szűrés. Az egészségem rendben.

Nyugodt, kiszámítható életet élek.

Tulajdonképpen mindenem megvan, amit huszonévesen valószínűleg elképzeltem magamnak.

És mégis, néha felmerül bennem egy kellemetlenül egyszerű kérdés:

Biztos, hogy ezt képzeltem el?

Nem úgy értem, hogy rossz lenne.

Nem az.

Sőt, hálás vagyok érte.

Csak van különbség aközött, hogy valami jó élet, és aközött, hogy valóban a te életed.

Fiatalon az ember épít.

Tanul. Dolgozik. Pénzt keres. Lakást, házat, autót vesz. Biztonságot teremt. Kipipál dolgokat.

Aztán egyszer csak azt veszi észre, hogy a legtöbb rubrika már ki van töltve.

És akkor jön a következő kérdés.

Most mi legyen?

Mert negyvenévesen még rohadtul nem vagy öreg.

De már nem is vagy fiatal abban az értelemben, hogy korlátlan mennyiségű idő áll előtted.

És talán ez az első olyan életkor, amikor az ember nemcsak azt nézi, hogy mennyi mindent tud még megszerezni, hanem azt is, hogy mire akarja felhasználni azt, amije már van.

Nem érzem úgy, hogy eltévedtem.

Inkább csak néha megállok az út szélén, körülnézek, és megkérdezem magamtól:

Tényleg erre akartam jönni?