Még ennyi év után is hiányzik. Nem igazán kedveltem eleinte, beképzeltnek, öntelt egós f@szkalapnak gondoltam, aztán ahogy hagyta, hogy megismerjem - helyére kerültek a dolgok. A naplóik olvasása után pedig minden összezavarodott bennem újra. Már soha nem fogom megtudni, hogy mi motíválta igazán és ki volt az, akit igazán szeretett szerelemmel, de az űr, amit maga után hagyott soha nem fog eltűnni.

Igaz, úgy éltem, mintha már semmit sem veszíthetnék,

Mindig ugyanazok a hibák, és újra ugyanaz a lemez.

Mindig ugyanazok a félelmek, melyeket éjjel fojtottam el,

Kérlek, bárcsak esne az eső, hogy az ágyamban maradhassak.

Úgy éltem, mintha tudtam volna, hogy ez nem tart sokáig,

Igaz, öreg szerettem volna lenni, de már nem igazán képzeltem el.

Furcsa belegondolni, hogy talán mindent rosszul láttam,

Nehéz kimondani, de a szívemben sosem szép a világ.

Ó, Istenem, mondd meg, mit keresek én itt!

Túl gyakran kérdezem magamtól, miért éppen én.

Ó, remélem, Istenem, hogy megbocsátasz nekem,

Ez a világ őrült, Istenem, de te ezt nálam is jobban tudod.

Semmi sem tanított meg arra, hogyan találjak rá a boldogságra,

Egy egész életen át kerestem egy kis békét a fájdalomban.

Mindattól, ami égetett, mindattól, amit cipelnem kellett,

Tudod, ez nem olyan egyszerű, de állítólag minden rendbe jön.

Ha ma visszagondolok rá, azt mondom, milyen egyszerű volt,

Csak szeretnem kellett volna önmagamat, de ez olyan nehéz volt.

Másokban kerestem azt, amit magamnak kellett volna megadnom,

És mivel ennek meg kell változnia, most nem fogom cserben hagyni önmagam.

Ó, Istenem, mondd meg, mit keresek én itt!

Túl gyakran kérdezem magamtól, miért éppen én.

Ó, remélem, Istenem, hogy megbocsátasz nekem,

Ez a világ őrült, Istenem, de te ezt nálam is jobban tudod.

Ó, Istenem, mondd meg, mit keresek én itt!

Túl gyakran kérdezem magamtól, miért éppen én.

Ó, remélem, Istenem, hogy megbocsátasz nekem,

Ez a világ őrült, Istenem, de te ezt nálam is jobban tudod.

Hát akkor ez az, ilyen az, amikor fáj.

Azt hittem, erős vagyok, de most már tudom,

Hogy a csend tompa, süketítő hangja végül

Olyan sebeket ejt, amelyek soha nem gyógyulnak be.

Ebben a szobában, amely mindent hallott,

Teltek a napok, és már semminek sem volt íze.

A félreértéseket nem lehet csak úgy megmagyarázni,

Lehunyjuk a szemünket, és valahogy kibírjuk.

Túl gyakran kérdezem magamtól, miért éppen én.

Ó, remélem, Istenem, hogy megbocsátasz nekem,

Ez a világ őrült, Istenem, de te ezt nálam is jobban tudod.

Ó, Istenem, mondd meg, mit keresek én itt!

Túl gyakran kérdezem magamtól, miért éppen én.

Ó, remélem, Istenem, hogy megbocsátasz nekem,

Ez a világ őrült, Istenem, de te ezt nálam is jobban tudod.