Másfél év telt el azóta, hogy abbahagytam a blogolást. Néha hiányzott, de összességében nem éreztem kényszert arra, hogy leírjam a mindennapjaimat. Ma mégis elolvastam két – igazság szerint három – régi blogger bejegyzését, és valami furcsa, nosztalgiaszerű érzés kerített hatalmába. Nem is tudom pontosan, minek nevezzem.

Valószínűleg közrejátszik ebben az is, hogy Kölyök ismét edzőtáborban van, a nyaralók hazamentek, és visszaállt minden a régi kerékvágásba. Elcsendesedett a környék. Én pedig elvileg olvasni ültem ki a kertbe, miután ismét megfegyelmeztem Daisyt: nem hajlandó leszokni a macskák ijesztgetéséről, vagy azok nem hajlandók leszokni arról, hogy incselkedjenek vele.

Elvileg leírhatnám, mi történt ezalatt a másfél év alatt. Kik szakadtak le a baráti társaságból, kik csapódtak hozzánk. De azt hiszem, mindez lényegtelen.

Kielemezhetném azt is, hogy végre megszűnőben van a felcsúti Dúcse diktatorikus rendszere. Vagy írhatnék arról, hogy önállósítottam magam, és hosszas hezitálás után búcsút vettem a Szalaggyártól.

Egyikről sem fogok.

És az sem biztos, hogy ezt a bejegyzést egyáltalán élesítem. Ahogy az sem, hogy lesz következő.