11 óra után értünk vissza a városból, ahova bementünk vacsorázni, meg csatangolni.
- Lemenjünk egyet még úszni?
Válasz helyett már vettem is fel a fürdőnadrágom. Sprinteltünk egyet a tengerig. Vagy fél órát úsztunk, mielőtt kiültünk volna száradni a sziklára.
Csillagos volt az égbolt, a hold is világított, mind a ketten néztünk a távolba. Hirtelen a vállamra tette a kezét és maga felé fordította a fejemet:
- Na, akkor belecsapjunk, srác?
Egyhén sós ízű volt a szája és forró. Először csókolt meg, mióta április végén megismertem őt. Reméltem, hogy végtelenségig tart a pillanat.
- Szóval, belecsapjunk? – ismételte meg a kérdését.
- Mit veszíthetünk? – kérdéssel válaszoltam.
- Sokat, de lehet, hogy megéri.
Hátradöntött a szikla melletti homokra, óvatosan feküdt rám, már nem volt rajta a fürdőnadrágja. Nem tudom, hogy mikor bújt ki belőle. Erősen éreztem, hogy kíván. Hasonlót tapasztalhatott, miközben lehúzta rólam a fürdőnadrágot…
Egy hete történt mindez Horvátországban és még mindig nem merem elhinni, hogy boldog vagyok, mindenesetre lassan ébresztem, mert indulnunk kell Kőmívesékhez. (2024. június 22.)