2015. november 21., szombat

Nem szeretem

amikor egy gyerek sír. Nem tudok segíteni neki. Valahogy ledermedek. Eszembe jut a gyerekkorom, öcsémet látom és hallom ilyenkor. Valószínűleg egy lélekbúvár kibogozná az egészet és visszavezetné alkoholista-szadista apámra. 

Éppen ezért fegyelmezni sem igazán tudom őket. Tegnap este sem sikerült, helyettem megtette Gazsi. Unokanővérem pedig valószínűleg többet nem engedi el velem őket, vagy igen. Néha nem tudom kiszámítani a cselekedeteit és az okokat.

Már nem gondolkodom a hétvégéken. A szórakozóhelyek sem vonzanak, talán felnőttem. Az is lehet, hogy egyszerűen menekülök a magánéletemtől. Pityu szinte hozzám költözött, nálam alszik, eszik, a mosógépemmel mossa ki a ruháit. A szobáját saját elképzelése szerint rendezte be. Neki legalább van elképzelése. Nekem még nincs. Egyszerűen szeretem a tágas teret, a nappalit, a falakat és az ürességet. Valószínűleg vetítek; a bennem levő semmit a környezetemre. 

A tanyán jól érzem magam; tegnap, miután Gazsi elverte a két "gonosztevőt", elmenekültem az erdőbe. Talán a felelősség elől. Csak mentem az ösvényen, aztán már ösvény sem volt, egyre sötétebb lett, de nem zavart. Az egyre jobban felerősödő szél a nyakamba fújta a leveleket, arcomba csapta az esőcseppeket. S miközben csak mentem, éreztem, hogy tisztulok meg és ki. Eltűnt belőlem a feszültség, a kérdőjelek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése