2015. június 20., szombat

Monológ

S néha rájövök, hogy semmit nem értek és semmit nem érek. A nap nem süt melegen, mégis izzadtság csorog a hátamon. Állok egy frissen hantolt sír mellett, a koszorúk még elevenek, a fenyőág illata a karácsonyra emlékeztet, pedig még nyár van. A temető szinte üres, csend van és a fákat sem mozgatja a szél, valami mégis susog. Félnék, de csak remegek és nem a félelemtől, inkább a hiábavalóságtól, attól, hogy azt veszítjük el mindig, akit a legjobban szeretünk. Igen, szerettem P.E.T.-et. Apám helyett apám volt, barátom volt, társam volt, segítőm volt. És az a nagy baj, hogy már csak volt. Eszembe jutnak a péntek délutánok, esték, mikor hajnalig néztük a dévédéket és ittuk a sört és beszélgettünk. Akkor még nem volt Pityu és nem is reméltem, hogy érezni fogom azt, amit most érzek, amit a legtöbben szerelemnek neveznek. Akkor csak P.E.T. volt, a dévédé-filmek voltak és a tartalmas beszélgetések. Most van Pityu, vannak a barátok és van a hiányérzet, az űr. S vannak a péntekek, melyeken már soha többé nem csönget fel hozzám. Valamit - valamiért. Mindig kapunk, de cserébe adnunk kell. Közhelyek. Sírni lenne jó, úgy igazán, férfiasan. Ég a szemem, de nincsenek könnyeim. Majd az idő meggyógyítja. Újabb közhely jut eszembe. Holnap este Pityu leutazik az ország másik felébe, egy hónapra, gyakorlatra. Magamra maradok. A legszarabb az egészben, hogy tudom: nagyon magamra maradtam.

1 megjegyzés:

  1. "Magamban bíztam eleitől fogva -
    ha semmije sincs, nem is kerül sokba
    ez az embernek..." (J.A.)

    VálaszTörlés